Ahogyan ott álltak a koboldok gyűrűjében, akik módszeresen áttapogatták ruháikat, kifordították zsebeiket, elvették személyes tárgyaikat, a törpök mélységes undort és gyűlöletet éreztek a koboldok iránt. Gandalf nem volt velük, minden bizonnyal őt nem tudták elfogni, még idejében el tudott tűnni a támadóik elől Bilbónak köszönhetően, aki felkiáltott rémületében, mikor a koboldok a falon át megjelentek. 

Thorin tehetetlenül tűrte, ahogyan megmotozták és elvették a fegyvereit, amit hanyagul a többi mellé dobtak. Fél szemmel figyelte a lehajtott fejű Artemyst, aki bűntudattól sújtva nem törödött azzal, ahogyan az ő fegyvereit is elveszik. Nem volt rá dühös, hogy elaludt az őrségben, saját magára haragudott. Tisztában volt azzal, hogy a nőt valami napok óta emészti és álmatlanság gyötri, és mégis engedte, hogy ő legyen az egyik őr. Nem tudott rá haragudni és nem is akart.

- Mi ez? - Emelte ki Artemys inge alól a medálját az egyik kobold hajcsár.

- Talizmán. - Artemys a kobold kezéből kikapta, majd a ruhájának rejtekébe tűrte – a fegyvereim a tiétek, ezt csak a holttestemről vehetitek le. – Nézett a koboldra a nő. Thorin a kobolddal együtt megborzongott. A nő zöld szemeiből olyan gyilkos hidegség áradt, hogy még a legbátrabb lovagot, koboldot vagy orkot is megtántorodásra bírta volna.

- Nemsokára azok lesztek – nevetett fel a kobold és társaihoz lépett, akik egy női ingen marakodtak.

Thorin Leara pillantott, aki állát felszegve tűrte, ahogyan szétszaggatják a ruhaneműjét. Ő is olyan volt, mint a nővére, rideg és gyilkos tekintetű. De nem jártak jobban a társaik sem. Ingóságaikat a koboldok szétdobálták, marcangolták, tépdesték és törték, néha összemarakodtak egy-egy darabon. Thorin megalázottan várta a sorsukat. Hangos csattanásra kapta fel a fejét és hang irányába fordult. Lea keze még a magasban volt és az egyik kobold a földön hevert.

- Tudd, hová nyúlsz – sziszegte a nő szikrázó gyűlölettel teli szemekkel, majd fensőbbségesen eligazította a ruháját. A koboldok elhúzódtak tőle és csak messziről sziszegtek és fújogtak rá. Öblös nevetés törte meg a koboldok morgását, és a kis társaság az eddig fel sem tűnő hatalmas szikla felé nézett. Ott terpeszkedően trónolt a legcsúfabb és legkövérebb kobold, akit valaha is láttak. Fegyveres kobold őrök vigyáztak rá, akiket akkor vettek észre, mikor a hajcsár gyűrű feloszlott.

A sziklán ülő kobold nem volt más, mint a Nagy Kobold, kopasz és ragyás fején csontkorona volt, kezében hatalmas dárdaszerű bot.

- Kik ezek, akik királyságomba léptek az engedélyem nélkül? - Kérdezte a Nagy Kobold.

- Törpök és egy ilyen – ragadta meg a hobbit karját az egyik hajcsár – a tornácon találtuk őket.

- Miben sántikáltok? Népem titkait jöttetek kikémlelni? Tolvaj banda vagytok, kétség sem férhet hozzá.

- Nem vagyunk tolvajok, csak egyszerű utazók a Kék hegységből – Lépett ki Tristan bátran felszegett állal – Ezek a törpök nem tolvajok.

- Ki vagy, fiú?

- Ember vagyok, Härion. - Bólintott a férfi.

- Mit keress egy ember a törpökkel? És hová tartotok? - Dőlt előrébb a Nagy Kobold hanyagul.

- Messze keletre tartunk, én testőre vagyok mindnek. - Mutatott a háta mögé Tristan. Thorin egyenes tartással mellé lépett.

- Thorin vagyok, ezeknek a törpöknek a vezetője és Härion megbízója. Gyanúsításaid mind alaptalanok.  A vihar elől bújtunk meg egy kényelmesnek és lakatlannak tűnő barlangban. Nem állt szándékunkban nektek kellemetlenséget okozni.

- Mondod te. Nem elég nekem ez, amiket ti ketten mondtatok. – ingadta a fejét a Nagy Kobold - Te fehérnép, mondd meg nekem, hová is tartotok? Te, aki az előbb olyan hevesen védted a talizmánod. – bömbölte a Nagy Kobold. Artemys felemelte a fejét és a kobold szemébe nézett.

- Az én szavam miért érne többet, mint a vezéremé? Nem tudok mást mondani, mint amit ő mondott… Uram. Válaszolt a nő. A Nagy Kobold szemei villogni kezdett és dühösen ütötte botját a földhöz.

- Oh, majd én – ugrott Artemys elé Bofur –majd én elmesélek mindent.

- Hát mondd, de kendőzetlenül. - Vicsorogta a kobold.

- Úton voltunk azon a hegyi ösvényen, úti csapáson, keréknyi nyomon, ami errefele vezetett, de elkapott minket a vihar és a barlangban húztuk meg magunkat… - Bofur elhallgatott, mert Thorin leintette, és a Nagy Kobold elé sétált.

- Kíváncsi vagy úticélunkra. Hát legyen. Rokonokat, unokahúgainkat és -öccseinket, első, második és harmadik unokatestvéreinket, meg nagyatyáink többi leszármazottait akarjuk felkeresni… akik e vendégszerető hegyektől keletre élnek – Húzta ki magát a törp. A Nagy Kobold az állát dörzsölte és úgy figyelte Thorint.

- Hazugság, Irdatlanságod! - Visított fel az egyik kobold – minddel villámcsapás végzett, mikor ide hívtuk őket. Aljas tünde barátok ezek. Sok holmijuk tünde munka. - Mutatott egy újonnan felnyitott zsákra, amiből gyertyatartok, só- és borsszóró és evőeszközök kerültek elő. – Tünde-barátok ezek!

- Azok csak emléktárgyak – fortyant fel Nori.

- És ez? – Húzta ki Thorin kardját az egyik kobold, de azon nyomban el is dobta. A Nagy Kobold rémülten tekintett a kardra, majd Thorinra és gyűlölettel teli félelemmel elbődült.

- Gyilkosok! Aljas tünde barátok! - Üvöltötte a Nagy Kobold – Öljétek meg mindet! Kínozzátok! Verjétek és marcangoljátok mindet – Harsogta.

A törpök készen álltak, hogy fegyvertelenül is, de szembeszállnak a koboldokkal. Bofur maga mögé lökte Artemyst, míg Dwalin Leat.

- Már egy ideje meg akartam pofozni egy-két koboldot – ropogtatta meg a kezeit Bofur, majd hátrapillantott – maradjatok mögöttünk, megvédünk titeket – kacsintott a lányokra a törp.

- Nem kell. Mi is tudunk vigyázni magunkra – húzta ki magát Artemys.

- Azt meghiszem – nevetett fel Dwalin, majd hátra nyúlva összeborzolta a két nő haját. – de maradjatok mögöttünk azért.

Ekkor erős fény világította meg a barlangot, megvakítva a koboldokat, akik sikoltottak fájdalmukban.

- Fegyvereitekért – üvöltötte Gandalf. A törpöknek nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak a fegyvereikhez, hogy a koboldok, akik ott álltak, pánikolva rebbentek szét. Mindenki boldogan kapta fel az elorozott kardját, fejszéjét vagy íját. Artemys és testvérei, akik hamarabb megtalálták saját fegyvereiket, a tarisznyájuk keresésérre indultak. Alig pár lépésnyire a fegyverhalom mellett találtak rájuk, ahová a koboldok dobták azokat. Lea felkapta a sajátját, ahogyan testvérei is, és az éppen elinduló törpök után sietettek. Lea gyorsan kézen fogta az ügyetlenkedő Bilbót, aki dermedten állt.

A kobold alagutak, ahogyan a lakói, sötétek voltak. Az egyetlen fényforrás a Gandalf botján világító kő volt, majd ahogyan előhúzta a kardját, Glamdring-ot, az is világítani kezdett, ahogyan Thorin kivont kardja, Orcrist is.

- Sietnünk kell, minél előbb ki kell jutnunk innen. Nemsokára észhez térnek a vendéglátóink – lihegett az öreg mágus.

- Előbb is, mint hinnék – suttogta vészterhesen Balin, ahogyan megcsapta a fülüket a kobold-talpak csattogása a köveken.

- Bárcsak otthon maradtam volna – sóhajtott fel keserűen Bilbó és belekapaszkodott Lea karjába.

- Ne sápítozz – fújta a nő.

- Itt vannak! - Kiáltotta Bofur. Ekkor befordultak a sarkon a koboldok, egyenesen Gandalf és Thorin elé, akik kardjukat előre szegezve várták őket. A koboldok, mikor meglátták a két ősi fegyvert, rémülten sikongatva és kiabálva fordultak vissza.

- Futás!!! - Kiabálta Gandalf.

A napfény annyira bántotta a szemüket, hogy jó ideig csak hunyorogtak. De a szabadság öröme hatalmas volt, ahogyan megálltak, mindenki felszabadultan sóhajtott fel. Bombur lehuppant az egyik sziklára és vigyorogva fújtatott. Bifur és Bofur leheveredtek a földre.

- Szúr az oldalam – nevetett fel Bofur.

- Végre napfény – tárta ki a karjait Fili.  Mindenkin általános jókedv uralkodott és igencsak feltűnt nekik, hogy Artemysék szemöldökráncolva nézelődnek. Gandalf is felfigyelt erre, és Bombur mellől felállva kikerekedett a szeme.

- Mi a gond? - Kérdezte Thorin.

- Hol van Bilbó? - Suttogta Lea. Artemys felnézett a hegyoldalon, ahonnét lefutottak, és ijesztő érzés kerítette hatalmába.

- Ugye nem? - Lépett előrébb Artemys, majd Dori felé fordult – utoljára veled volt.

- Igen, de ha nem emlékeznél, elkapták a lábam, és bizonyára legurult a hátamról.

- És miért nem bizonyosodtál meg arról, hogy Bilbó is jön? - Szikrázott a nő szeme.

- Gandalf elkiáltotta magát, hogy mindenki fusson. Nem igazán értem rá azon gondolkodni, hogy jön-e vagy sem.

- Mi az, hogy nem értél rá? Az útitársunk, a barátunk, a csudába is. Én visszamegyek – indult a vissza az ösvényen Artemys, de Dwalin elkapta a karját.

- Nyugodj le kislány, talán lemaradt.

- Akkor is visszamegyek. Mi van, ha nem maradt le, hanem még ott van? Bilbó nem harcos, hanem egy falusi hobbit, mit sem ért a küzdelemhez. Meg fog halni!

- Lehet, hogy ez a sorsa.

- Mi az, hogy lehet, hogy ez a sorsa, Dwalin? Mond, ha Kili vagy Fili lenne ebben a helyzetben, akkor is ezt mondanád? Miért ér kevesebbet az ő élete a miénknél? Hiszem, hogy Bilbó többre hivatott, mint ahogyan ti gondolnátok.

- A hobbit talán kijutott és elinalt. Erre nem gondoltál?

- Bilbó becsületes, szavatartó hobbit, Thorin. Kevés ember, tünde vagy törp ilyen. Ez a nyavalyás küldetésed meg mit sem ér, ha nincs betörő.

- Az a nyavalyás küldetés, ahogyan te nevezed, azért kell, hogy visszaszerezzük atyáink házát.

- Vagy éppenséggel az, hogy vissza akarod szerezni azt a kavicsot meg a sárkánymocsoktól bűzölgő aranyat.

- Mahal szakállára, a neve Arkenkő és nem kavics, asszony – füstölgött Thorin. Társaik fáradt sóhajjal ingatták a fejüket. Thorin a nő elé lépett és föléje magaslott - és tudtommal a mocskos aranyra is igényt tartasz, ha nem tévedek. Ne tagadd. - Fújtatott Thorin.

- Oh, hogy Morgoth verne meg – sziszegte Artemys.

- Ne veszekedjünk – lépett Balin a két veszekedő közé – nem érünk el vele semmit sem, és az átkozódással sem.

- De ő kezdte. - Mutatott Artemysre a férfi.

- Nem értem, eddig olyan jól megvoltatok – sóhajtott fel Kili – Mind fáradtak vagyunk. Ne mondjunk semmiféle meggondolatlant. És amúgy, bácsikám, igazat adok Artynak, jó volna Bilbó után nézni. Ő is a csapatuk része.

- Komolyan, – lepődött meg Artemys és nagy szemekkel meredt Kilire – Na látod, Kili is igazat ad nekem. Én megyek. Ki jön velem? – Húzta ki magát Artemys.

- Érsd már meg, a hobbit már messze jár!

- Nem, itt vagyok – lépett ki egy bokor mögül a viharvert Bilbó.

- Bilbó, te élsz?! - Kiáltotta el magát mindenki.

- Hát azt hiszem, igen – nevetett fel zavartan és végigtapogatta magát – csak szegény gombjaimat veszítettem el.

Bilbó Artemysre nézett, aki megkönnyebbülten mosolyodott el, majd fennakadó szemekkel elvágódott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés