Mindent beterített a csípős fojtogató füst, ami a halál és a vér szagával keveredett. Halálsikolyokat vert vissza a síkság az acélcsikorgások mellett. Messze volt a zaj, de mégis elég közel, hogy mindent hallani lehessen. Artemys a hegy felé nézett, de ekkor belenyilallt a hátába a fájdalom. Felsikoltott, ahogyan a testébe fúródott a nyílvesző. Erőtlenül rogyott egy élettelen test mellé, akinek ismerősek voltak az arcvonásai, szemének szürkesége, amit nem takart szemkötő, és a felismerés lelket hasogatóan szörnyű volt.

- Rolen – suttogta a nő. Lassan odakúszott hozzá, majd remegő kezekkel megérintette fivére arcát – Rolen – zokogta a nő és ráborult, úgy rázta tovább a sírás.

- Te leszel a következő, kicsi Túriel – ragadta meg a hajánál fogva valaki – nem hittem volna, hogy veled is összefutok. - dobta arrébb a nőt a férfi mire a hátába fúródott nyíl eltörött. A fájdalomtól a nő felsikoltott és támadója felé nézet.

- Ergon – suttogta a nő rémült döbbenettel.

- Imádkozz a teremtődhöz, korcs. - Emelte fel a kardját a férfi.

Durva karok ébresztették fel az lidérces álmából és Artemys rémülten tekintett a két koboldra, aki a karjánál fogva rántották fel az őrhelyéről ahol elnyomta az álom. Rémülten látta, hogy mindenkit elkaptak az ő hibájából.

- Engedjetek el minket – vergődött a koboldok kezei között Kili és egy töredéknyi pillanatra találkozott a fiatal törp tekintette a döbbent arcú Artemyséval, és a nő érezte a haragot, ami feléje irányul. Erőtlenül hagyta, hogy a koboldok elrángassák.

Tillgelir a könyvtárszobában, a galériában az egyik fotelban ült és lábát az asztalra dobva olvasott egy könyvet, miközben Frerin a leveleit rendezte. Napok óta be voltak zárva a várba, mert kimenni botor dolog lett volna, tekintve, hogy figyelték vendéglátójukat.  Nehezítették kényszerű fogságukat azok a nyugtalanító hírek is, amiket pár napja hallott Ervustól: Ergon őket keresi ész nélkül és bosszúért liheg. Értesüléseik szerint Lórien felé indult, de Tillgelir érezte, hogy ez csak a látszat, és Artemysék után ment. A tünde összecsukta a könyvét, nyugtalanságát kitöltve, de lelkében vihar tombolt, amit nem tudott csillapítani azzal, hogy dühödten csapta össze a könyvet.

- Frerin, szerinted mi lehet Túriel-ékkel? - Pillantott le a férfira. Frerin felnézett és keserűen ingatta a fejét.

- Fogalmam sincs. Te is tudod, hogy nem jönnek a hírek csak úgy minden nap. Számításaim szerint a Köd-hegységnél lehetnek, vagy már át is érhettek. Nem kell aggódnod. - Tette le a lúdtollat Frerin és hátradőlt a székében. Tillgelir felállt és a korlátnak dőlt.

- Te is aggódsz érte, ahogyan én is. Mindkettőknek nagyon fontos.

- Ez csak természetes, de azt is tudom, hogy Arty tud magára vigyázni és ott vannak a testvérei és a fiúk is.

Hosszú hallgatás állt be köztük, mintha a csendtől várnák a válaszokat, amikre nem felel senki sem.

- Furcsa volt, mikor elválltunk – sétált le a galériából a férfi, megtörve a némaságot – aggodalom borult az arcára és rettegés volt a szemeiben. Álmokról beszélt, amik alaktalan árnyékként kergetik hónapok óta, egyre több mindent kirajzolva az ismeretlenből.

- Mit álmodott? - Ráncolta össze a szemöldökét Frerin.

- Suhatag fölé magaslott valami sötét gonoszság, ami nem a sárkányé volt. Csata volt, ami körbe vette. Füst szállt, ami haláltól és vér bűzlött. Körülötte névtelen halottak voltak és a fivére.

- Jós-álom netán? De az lehetetlen, ő nem Elendil vérvonalából való.

- Nem Elendil leszármazottja, az igaz, de Túriel-ék esete jóval más. Ők az elsők az ismereteim szerint, akik egy tisztavérű nemes dúnadán és egy magas rangú törp asszony gyermekei. Nem tudhatjuk, hogy mi rejlik bennünk. És te is tudod, hogy sok lehetetlennek hitt dolog volt van és lesz is Középföldén. Talán ők az egyikek.

- Mit gondolsz te az álomról?

- Valós lehet, mert érkezésük előtt hasonlókat láttam. Minden egyes nappal egyre valóságosabb.

- Te mit álmodsz? – dőlt kíváncsian előre a férfi.

- Látom a Magányos hegyet tűzben, vérben. Hallom a sikolyokat, az acél csikorgását. Füst és vér szaga terjeng a levegőben. Mindenüt uralkodik a halál…

- És még?

- Látom őt… - Tillgelir hangja elcsuklott.

- Kit?

- Túrielt – suttogta – hátában egy nyílvesző áll, és zokog. Nem a sebei fájdalmától, hanem a mellette fekvő Rolen miatt. Ekkor árnyékba borul minden és oda lép Ergon, a kardja magasba lendül és lecsapni készül. De én mindig felébredek itt. Frerin, ez nem lehet véletlen. 

- Nem – ingatta a férfi a fejét – azt hiszem, nagyobb dolgok készülnek a háttérben, mint hinnék. Ha tényleg csata folyik majd a hegynél, akkor az nem ok nélkül történik. Ám nem hiszem, hogy a tündék vagy az emberek azok, akik támadnák.

- Hogy érted ezt? Azt akarod mondani, hogy…

- Orkok – állt fel Frerin és az ablak elé állt, és a ház népének sürgését figyelte – ha a sárkány meghal és nem a mi kezünkbe kerül a hegy, hanem az orkokéba, akkor elvesztünk. Megnyílik Agmar területeire az út, elveszik Lorien, Imradris, a Megye, a Kék-hegység.

- És Gondor.

- Gyülekezik sötétség, Till. Igaza volt Gandalfnak, a hegynek vissza kell kerülnie a törpök kezébe.

- Mit tegyünk? - Kérdezte Tillgelir és várakozóan nézte a törpöt. Frerin egy ideig még csak nézett ki az ablakon, majd lassan megfordult.

- Mennyire vagy elszánt, hogy megvédd Artemyst? Mennyit kockáztatnál?

- Mindent.

- Helyes. Tudod, hogy holnap összeült a törp tanács a vezetésemmel. Sajnos Ervust váratlanul elszólították a kötelességei délnek.

- Mikor ment el és hová?

- Úgy pár óra múlva elindul ő egyedül, de csatlakozni fog hozzá két tünde. - Lépett Till elé Frerin – Készüljetek. Elmentek a Magányos hegyhez.

- Igenis – hajtotta meg magát Till.

Dolin az égre pillantott, ahol fényesen ragyogtak a csillagok. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar el kell menniük, de megértette, hogy szükséges volt. Aggódva pillantott öcsére, aki Madweg hátán gondterhelten lovagolt. Majd az előttük lovagló Ervusra, aki furcsa látványt nyújtott egy hatalmas lovon. Ő is, mint Till, elszánt volt azért, hogy időben érkezzenek. Dolin megsimogatta Mithril nyakát és a Valáktól kért segítséget, hogy még időben érkezzenek.

- Merre megyünk is majd pontosan? - Kérdezte Dolin egy idő után.

- Északnak van egy út, amerre rövidíthetünk. Gandalf nem akart arra menni, mert kikerülte volna Völgyzugolyt és utána egy ismertebb úton haladtak minden bizonnyal. De amin mi fogunk menni, veszélyes és közel van Gundabadhoz, de lényegesen rövidebb idő alatt odaérünk.

- Gundabad? Miért…

- Dolin hidd el, tudom, mit csinálok. Nem mennék arra, ha nem lenne okom rá. Az unokáimról van szó és a királyomról, és nem kockáztatok.

- Hosszú az út még – igazította meg a köpenyét Tillgelir – sietnünk kell, kerüljön az bármibe is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés