A vihar, ami egy ideje kerülgette őket, végül lecsapott teljes haragvó erejéből. A kis társaság szorosan simult a hegy oldalához, attól félve, hogy az egyik szélroham felkapja őket a magasba, akár egy rosszul rögzített zászlót.  S ha ez nem lett volna elég nekik, az eső úgy esett, mintha Középfölde viharfelhői mind ott lettek volna a hegyek felett, így síkossá téve az amúgy is keskeny utat. Bilbóba és persze, a társaság többi tagjába is félelmet csepegtetett a hegyi ösvény alatt szétterülő mélység, aminek vékonyka csapásán kellett botladozni és araszolni. Abban a pillanatban a kis hobbit bárhol máshol lett volna, mint itt, s a társasságban sokan voltak így ezzel, még a büszke Thorin is rettegve gondolt arra, mi lenne, ha valamelyik óvatlan pillanatban valakinek a lába megcsúszna és kétségbeesett kapálózásában magával rántaná a körülötte állókat, vagy éppen mindenkit a mélybe taszítana. Ezek a gondolatok mindenki fejében gyökeret vertek és nem volt másképp a kicsi Bilbóval sem, de gondolatait hamar átvette az a tény, hogy alig látott valamit a szemébe lógó csuklyától s csak annyit érzékelt az eső függönyön át, hogyan konyul le az előtte haladó Bofur sapkája.

Dwalin nem gondolt semmiféle leesésre vagy másra, tekintetét arra az apró törékeny alakra vetette, aki éppen előtte vánszorgott. A törp nem tudta eldönteni, hogy Artemys arcáról csak az eső folyik le, vagy éppen sír, mikor egy pillanatra megfigyelhette útitársát.

Artemys zokogott. Gyűlölte a hegyet. Gyűlölte az esőt, gyűlölt mindent és mindenkit, aki erre az útra rábeszélte, de legfőképpen önmagát. A nő az ajkába harapva és könnyeit nyelve gondolt vissza arra a pár évvel ezelőtti rémséges napra, amikor átkelt a hegyen, pontosan ugyanilyen ítéletidő volt. A lelke mélyén úgy érezte, ezt a kis kalandot biztosan nem fogja megúszni, mint az előzőt. A gondolatra újból elfogta a zokogás.

- Még olyan fiatal vagyok – motyogta maga elé, de ekkor nem messze tőlük egy villám csapott a hegybe majd nem sokkal a fejük fölé is, aminek eredményeképpen hatalmas szikla és kőtörmelék indult el a hegyoldalon. Artemys sikoltott, a törpök kiáltoztak, Bilbó meg szegény, torkába forrt kétségbeeséssel húzta be a nyakát. A kőhullámok szerencsésen úgy zuhantak, hogy nem érték el őket, bár egy-két törp felkiáltott, mikor pár kődarab az ő fejükön pattant tovább a mélybe. Békés megnyugvásuk talán pár percig, ha tarthatott, mikor megmozdultak a sötétség árnyaiban megbúvó hegygerincek, és hatalmas robajjal gurultak le róluk a laza sziklák.

- Kőóriások – kiáltotta túl a vihart Bofur valahol hátulról és Artemys minden büszkeségét a mélybe hajítva megragadta a mögötte haladó Dwalin és az előtte megdermedt Thorin kezét.

- Meghalunk – sírta hangosan, de az ő hangját a mennydörgés elnyomta.

Thorin nem akart hinni a szemének, mikor az eddig mozdulatlan hegy nemes egyszerűséggel felállt és leütötte a társát. Minden hite az eddigiekről megváltozott, és megfogadta, soha sem fogja félvállról venni a legendákat. Főleg ha azt egy mágus vagy egy dúnadán szájából hallja.

Gandalf hunyorogva figyelte a csatavihart és jobbnak látta, ha minél hamarabb kereket oldanak. Ám mielőtt bármit is szólhatott volna, a talaj megmozdult alattuk és Artemys és Lea sikolya még a vihar hangját is elnyomták.  Thorin kissé felszisszent, mert a nő, aki a kezét fogta olyan erővel kapaszkodott, hogy érezte menten eltöri, ha nem szól rá, ám ekkor az ő hegyoldaluk felemelkedett és kikerekedő szemmel figyelte, ahogyan a kőóriás, akinek a lábán voltak szívesek sétálgatni, kiegyenesedik, elszakítva a csapatot két részre. A kőóriások összecsaptak, hatalmas pofonokat és ütéseket mértek egymásra, és akinek a lábán éppen voltak, azt olyan erősen ütötte meg ellenfele, hogy egyensúlyát elvesztve pont azzal a lábával dőlt el, halált hozóan a sziklafalnak, amin éppenséggel a társaság fele is volt.

- Kili! - Kiáltotta Thorin, mikor látta, hogy unokaöccse is közöttük van. Artemys a haja végéig elsápadt és félelme is elpárolgott, helyette a kétségbeesés rettegése lett úrrá a lelkén, mikor az esőfüggönyön át felismerte, hogy öccse is ott kapaszkodik a sziklába.

- Ris! Fili! Bilbó! – Sikították egyszerre Artemys és Lea.

Ris szeme előtt lepergett az élete és nem igazán látott benne olyat, amire az mondta volna, hogy már nyugodtan meghalhat. Így elhatározta, hogy nem fog meghalni. Így is lett, s mikor kinyitotta a szemét nem látott semmit sok hajon kívül és valami rejtélyes módon alig kapott levegőt mintha satuba feküdt volna.

- Jól vagy? - Szólalt meg a sok haj, aminek tulajdonosai a testvérei voltak.

- Aham – motyogta és pipacsvörös arccal gyorsan kivált az ölelésből, ahogyan a csúszós sziklák engedték elmászott. Lea utánakapott és hiába kapálózott, az megtapogatta sérülést keresve, míg Artemys Filit állította talpra.

- Megvagy? - Kérdezte tőle, de csak egy kótyagos biccentést kapott válaszul.

- Hol van a betörő? - Kérdezte valaki, és Artemys kikerekedő szemmel nézett körbe, megszorítva Fili alkarját.

- Bilbó… – suttogta maga elé a nő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés