Artemys neki döntötte a homlokát a hideg márványoszlopnak, és lehunyt szemekkel felsóhajtott. Jól esett neki a rideg kő hűvöse, mert úgy érezte a lelke sikolt, bár maga sem tudta miért is. Talán sok volt neki a tegnap esti iszogatás, vagy éppen barátai leteremtése, de a szíve attól sajgott, hogy ismét szembe kell néznie a múltja egy fájdalmas darabkájával.

- Most mit csináljak – suttogta maga elé a nő.

A múlt HK. 2883, Imradris

- Arador úr biztosan nem gondolta komolyan – fordult Elladan felé Artemys. A tünde halványan elmosolygott, mikor látta a nő kétségbeesett arcát.

- Pedig teljes mértékben átgondolta az apáddal. Nagy megtiszteltetés érte a családodat, hogy te vigyázhatod a kicsi örököst. Inkább büszkeség öntse el a szívedet Túriel, nagy szó, ha egy nőre bíznak egy fiút, aki a néped nagy vezetője lesz. - Artemys nem éppen nőiesen felhorkantott, és az udvarra mutatott, ahol az említett nagy vezető elesett a saját lábában.

- Ő? Előbb leszek hobbit, minthogy belőle hatalmas erős és nagyvezér legyen.

- Ne becsüld le, hiszen még gyermek.

- Látod, ez a baj. Rám bíznak egy ügyetlen kölyköt, mintsem engednék, hogy határőri szolgálatba lépjek. Ebbe az apám és fivéreim keze van. - Kulcsolta össze a kezét a nő duzzogva. Elrohir, aki meglepő módon nem szólt eddig semmit, kedvesen megcsípte a nő felfújt arcát.

- És ha igen, akkor mi van? - Mutasd meg nekik, hogy képes vagy harcost faragni a kölyökből.

- Eddig úgy volt, hogy a testőre leszek, és nem a tanára.

- Mi nem igazán érünk rá Arty, ez te magad is jól tudod. Apánk tanítja, de neked kell emberségre, hűségre és becsületre tanítanod, lévén, hogy te magad is halandó vagy.

- Nem hiszem...

- Elég ebből – morrant fel Elrohir, és derékon ragadva felkapta a megszeppent nőt, akinek a lábai a levegőben kapálóztak – most odamész Arathornhoz, és bemutatkozol.

- Ne mááár!!! - Próbálkozott kiszabadulni a tünde szorításából a nő, de reménytelenül.

- Arathorn, nézd kit hoztam – mosolygott a tünde, és olyan hangot hallatott, Artemys legnagyobb dühére, mint egy szülő, aki most adna egy kutyát a gyerekének. Arathorn tiszteletteljesen meghajolt, és Artemysre nézett – Ő itt Artemys, Samir úr lánya. Ő lesz a testőröd és a tanítód itt.

- Egy lány. - Morrant fel dühösen a fiú – én nem akarok egy lányt mesteremnek. Azt akarom, hogy te, vagy a fivéred tanítsanak, nem pedig egy kis, gyenge lány.

- Hát, be kell érned velem kisöreg, mert más nincs, és én sem jó kedvemből vagyok itt – morrant fel Artemys, mikor a tünde lerakta a földre. Elrohir figyelmeztetően bokán rúgta, mire a nő egy jól irányzott rúgással sípcsonton, mire a férfi felszisszent.

- Akkor is elmondom a véleményemet a vakarékról. Idefigyelj! – mutatott a megszeppent Arathorra – te elkényeztetett, nagyszájú, önző kiskölyök vagy. Mi az, hogy lány? Én már akkor kardot forgattam, mikor te kósza gondolat sem voltál, így a helyedben igencsak meghúznám magam, mert az ősökre esküszöm, úgy nyakon váglak, hogy még az unokáid is a tarkójukat fogják dörzsölni.

- Én Arador fia vagyok, beszélj velem tiszteletteljesen – lépett bátran a nő elé Arathorn.

- Engem ez igazán hidegen hagy, kinek a fia vagy öcskös, miattam lehetnél maga Isildur is, akkor is elverlek, ha ilyen maradsz.

- Nem tudsz érdekelni. Én harcos akarok lenni, nem pedig háziasszony.

- Van fogalmad arról egyáltalán miért is kértél fel engem, öcsi? Mert, ha nem, akkor fényt világítok abba a sötét fejedbe. Apád azért akart engem melléd, hogy legyen valaki, aki a halandó eszme szerint terel ebben a nyomorult világban, de ha ilyen szemtelen kis görcs maradsz, mint most, a földbe duglak, akár egy répát, és nem kell azon gondolkodnod mi lesz veled a jövőben. - Sziszegte  a nő. Elrohir és Elladan felsóhajtottak.

- Hagyom, had barátkozzatok jobban össze – mondta Elladan, és testvérével elmentek. Arathorn mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta.

- Most fenyegetsz engem?

- Nem, csak a tények elé állítalak. Megszoksz vagy megszöksz. Az előbbit nem ajánlom, mert nem vagy éppen életképes. Utóbbit ajánlanám, mert ha tőlem tanulsz, képes leszel helytállni a világban, amit úgy hívnak vadon. Értve?

- Mi garantálja, hogy képes leszel megtanítani nekem bármit is? A tündék bölcsebbek és ügyesebbek nálunk.

- Ez igaz – hajolt közel a fiúhoz a nő – de velük ellentétben mi halandók vagyunk. Én megtaníthatlak embernek lenni. - Arathorn az ajkába harapott és végigmérte a nőt. Nem találta sem gonosznak, sem jónak, de még úgy dúnadánnak sem, mert apró volt, de úgy érezte, már amennyit egy tízéves kisfiú élettapasztalatnak mondhat, megbízott a nőben... és ez igazán bosszantotta.

- Hát legyen – nyújtotta a kezét a nő felé – akkor elfogadom, hogy a mesterem leszel.

- Helyes döntés – bólintott a nő, és belecsapott a fiú tenyerébe. - Első lecke hozzál két teli vödör vizet a kútból, állj rá a korlátra fél lábon, mert rettenetes az egyensúlyod.

- Nem lehetne holnap?

- Nem. - Arathorn bosszúsan indult el vödröt keresni, hogy aztán majd a nőre locsolja a tartalmát. Bár a gondolat szép volt, de a megvalósítása igencsak döcögősen ment, hiszen nemhogy elvinni a korlátig nem tudta, hanem felemelni sem tudta a vízzel teli vödröket. Artemys, aki jómaga is tudta, milyen megalázó tud lenni ez a fajta szituáció, megkegyelmezve kilottyantotta a vödrökből a víz nagy részét, hogy a fiú elbírja.

- De minden egyes nappal kevesebbet fogok belőlük kiönteni, hogy végül elbírd. Egy jövendőbeli vezető nem lehet sem lelkileg, de legfőképpen testben gyenge.

- Rendben.

Jó pár héttel később...

- Na, milyen vagyok – perdült meg Arathorn a teli vödrökkel – ügyes? Magabiztos? Erős? - Feszített boldogan a fiú.

- És roppant szerény – kulcsolta össze a kezét a nő – ne légy magadtól elragadtatva, hogy két vödör vizet elbírsz fél lábon.

- De mindkét lábam és a karom is megerősödött. Legyőzhetetlen vagyok – kacagta a fiú.

- Ha ezen múlna, a szakácsnő is remek harcos lenne. De a kardforgatáshoz nemcsak erő kell, hanem ész is. Amit jelen esetben nem igazán érzek felőled.

- Mi? Ez aljas rágalom. Úgy vág az eszem, mint a borotva. Nekem ne beszéljen az, aki a tünde nyelvet nem tudta elsajátítani annyi év alatt, mint te.

- Nem szeretem a tünde nyelvet. A rólam szóló témákat lezártnak nyilvánítom.

- Na persze...

- Függöny. Hozd a kardodat.

- Akkor most vívni fogunk?

- Élesben – kacsintott a nő a fiúra. Arathorn szélesen elmosolygott, és boldogan szaladt el a kardjáért.

- Túriel – lépett az oszlop mögül ki Tillgelir.

- Till, örülök, hogy itt vagy. Most fogom elnáspángolni a kis vakarcsot. Te is megnézed? - Kérdezte a nő, de mikor jobban megnézte a férfit, döbbenten lépett feléje. Barátja sápadtabb volt, mint valaha, és nem nézett a szemébe, csak tördelte a kezét – mondd, valami baj van?

- Túriel – lépett feléje, és lágyan a nő vállaira rakta a kezét – mondanom kell neked valamit.

- Ne ijessz meg, Till. Mi a baj, hogy így elsápadtál? - A férfi megszorította a nő vállát.

- Most kaptam egy levelet a nagyapádtól. Az apád meghalt négy napja. - Suttogta a férfi a könnyeit nyelve, és átölelte a nőt, aki mereven állt. Tillgelir a nő homlokához dőlt, aki csak bámult maga elé – nem szenvedett, csak elaludt.

- Értem. Már várható volt. - Mondta ridegen a nő.

- Mi a baj? - Jelent meg Arathorn a kardjával.

- Túriel apja...

- Semmi olyan, ami most fontos volna, ugye Till?– szakította félbe a férfi mondanivalóját Artemys.

- Túriel...

- Most kérlek, menj el, mert dolgunk van.

- Rendben – suttogta a férfi, és lassan elment.

- Arathorn, mutass egy alapállást kérlek.

- Biztos, hogy minden rendben? - Tette le a kardját a földre a fiú, és a nő elé sétált.

- Miből gondolod, hogy valami baj lenne? - Arathon a nő arcához nyúlt.

- Mert sírsz – törölte le a könnyeket a fiú. Artemys lehunyta a szemét és hirtelen megölelte a fiút. Arathorn akkor már tudta mi lehet mesterének nagy bánata, és úgy érezte az ő szíve is megremegett a gyászban. Érezte, hogy a nő próbálja visszatartani a sírást, így kedvesen megölelte.

- Én, Arathorn, Arador fia megengedem, hogy sírj, Artemys. - Suttogta a nő fülébe.

- Köszönöm.

HK. 2933 Valahol a vadonban

- Nem tudom te hogy vagy vele, drága mesterem – könyökölt lazán Artemys fejére Arathorn – de ha számításaim nem csalnak, meg aztán miért is történne meg, úgy hiszem az éves orkvadászatot, ami kettőnk között zajlott le, hivatalosan is lezártnak tekinthetem, a javamra.

- Két nyüves orkkal.. kettő – motyogta maga elé a nő – ez nem ér... egy taknyos.

- Ez az élet rendje. A tanítvány felülmúlja a mesterét. - Bólogatott Arathorn, és az égő orkokat nézte a máglyán – de vigasztaljon a tudat, hogy a legjobbtól tanultam mindent.

- Ne hízelegj.

- Őszinte szavak ezek – csókolta homlokon a nőt – remélem a fiamat is tanítani fogod, mint engem.

- Ha olyan kis kiállhatatlan lesz, mint te, köszönöm, nem kérek belőle.

- Nem voltam azért olyan rossz, Arty – mosolygott a férfi és felpattant a lovára – de a fiam más. Ő nem olyan, mint én.

- Gilraen is hasonlókat mondott Aragornról.  - Ugrott fel a pónijára a nő.

- Ugye, ha elérkezik az idő számíthatunk rád – nézett rá kérlelő szemekkel a férfi.

- Nem ér. Ne nézz így. Neee... na jó, rendben.

- Megbeszéltük. Ma ugye átjössz?

- Nem lehet. A bácsikám nemrég írt, hogy gyengélkedik, és kérte látogassuk meg a testvéreimmel.

- Nagyon helyes. Hát menjetek, mikor visszatérsz, megbeszéljük a többit a fiammal kapcsolatban.

- Ez csak természetes, nagyuram – nevetett fel a nő – és most búcsúzom. Testvéreim már útra kelhettek, utol kell érnem őket – nyújtotta a kezét a férfi felé a nő – vigyázz magadra barátom. Arathorn halványan elmosolygott, és a lova magasáról lehajolt és megölelte a nőt.

- Köszönök minden neked, Artemys. Jó mesterem voltál, vagy most is, és remek, jó barátom – döntötte a homlokát a nőére – a családom örökre a barátod marad. Vigyázz magadra, és tudd, nagyon szeretlek téged.

- Köszönöm neked – nevetett fel a nő – de ne búcsúzkodj így nekem olyan mintha sosem látnák egymást.

- Igazad lehet. Hát akkor ennyit mondok. Vigyázz az utadon, bármerre is visz. Artemys a fejét ingatta.

- Te kis... kis vakarcs. - Artemys megfordította a póniját és elügetett, de még visszanézett, és látta, ahogyan Arathorn és a többi dúnadán ellovagol, és hogy a férfi még visszatekint, és int neki. Artemys széles mosollyal viszonozta, de még akkor nem is sejtve, hogy barátját akkor látta élve utoljára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés