Artemys tudta, hogy egyszer valamelyik testvére fogja megölni. Azzal számolt, hogy három bátyja vagy három nővére közül valamelyik, de arra nem gondolt, hogy a húga fogja vízbe fojtani, bár számolhatott volna rá hiszen hasonló módszerrel győzte meg a mosakodásra.
Lea nagy nehezen a víz alá nyomta nővére fejét, és mikor az felbukkant, villámló tekintettel meredt rá.
- Normális vagy? - Fújtatott – majdnem vízbe fojtottál.
- Komolyan? Azt hittem már megszoktad. De meg kell mosakodnod normálisan Arty. Tiszta piszok vagy. - Dörzsölte meg nővére hátát, mire az felsikoltott – ne lármázz, de le kell valahogy vakarnom rólad az út porát. Artemys a könnyeit nyelve, magában elátkozta azt a percet, hogy nem egykének született.
- Mikor már azt hitte, ennél rosszabb nem lehet, Lea legalább két tucat ruhát dobott az ágyra.
- Nem.
- Mi nem?
- Nem veszem fel egyiket sem. Ki fognak röhögni a tündék, a törpökről nem is beszélve. Nem elég nekem Till folyamatos piszkálása, most vonjam magamra a törpök rosszmájúságát?
- Ne légy ilyen sötét. Jól fognak állni, mondjuk, ez a sárga?
- Utálom a sárgát. Hol vannak az én ruháim? - Duzzogott a nő az ágy szélén.
- Elégettem, mert olyan szakadt, piszkos volt, hogy reménytelen volt bármit is csinálni vele. Artemys szája tátva maradt.
- Mit tettél?
- Jól hallottad és most csukd be a szád, mert kihűl a gyomrod... és vedd fel ezt a zöldet. Nagyon szép leszel. Bízz bennem. - Artemys dühösen kivette a kezéből, és elvonult a paraván mögé.
- Gyűlöllek – mondta a húgának
- Kár, én nagyon szeretlek téged.
- És te mit veszel fel?
- Én a tieid közül választok... ezt a szép narancssárgát.
- Miért, te nem kaptál?
- De, csak nálad mindig szebbek vannak.
- Egy csudákat.
- Pedig igen. Neked Tillgelir válogatja össze a ruháidat, de nekem Dolin. Szegényke sok mindenhez ért, de a ruhákhoz nem. Az enyémek olyan zártak.- Artemys kikukucskált a paraván mögül.
- Miért? Eddig semmi bajod sem volt velük. Mi változott azóta.
- Semmi – mondta Lea.
- Csak nem valakinek tetszeni szeretnél?
- Én? Ne butáskodj, nem érek rá az ilyesfajta butaságokra. Na, had lássalak – intett neki. Artemys az ajkát elhúzva kilépett. Lea boldogan összecsapta a kezét – végre úgy nézel ki, mint egy hölgy. Anya és apa nagyon boldog lenne.
- Biztosan. Szétvetné őket a büszkeség – mondta gúnyosan, aminek jutalmaként Lea fejbe vágta.
- Miért van az, hogy ma mindenki a fejemet üti – fortyant fel a nő.

Tillgelir unottan pöckölte nővére tányérjába a zöldborsót, miközben le sem vette a szúrós tekintetét Thorinról, akit már kezdett irritálni a tünde fiú figyelme. Dolin, aki észre sem vette testvére búskomorságát, csak bőszen jegyzetelt és rajzolgatott, miközben a törpöket leste fél szemmel. Gandalf Elronddal beszélgetett, amíg fiai a zenének szentelték minden figyelmüket.
- Mi a baj Tillgelir? - Szólt hozzá Elrond kis idő után, mikor észrevette, amint az utolsó zöldborsó átrepült a tányérba.
- Mikor jön Túriel? Unatkozom.
- Igaza van Till-nek, már itt kellene lenniük. - Mondta Elladan.
- Nők. Azok sokat szépítkeznek. Órák kérdése és itt lesznek. Emlékezetek Arwenre – legyintett Elrohír.
- Nem hiszem, hogy Artemys olyan volna, mint a húgotok... bár Leából kinézem -  kuncogott Gandalf.
- Hamarosan itt lesznek... ó, nézzétek, itt is vannak – mosolygott el kedvesen Elrond, majd mosolya lehervadt, mikor csak Lea lépett be. Tillgelir arca felvidult, majd haragossá torzult és bosszúból, mintha Thorin tehetne arról, hogy Artemys nem jelent meg, bokán rúgta a gyanútlanul hátra pislantó törpöt. Az ikrek kérdőn meredtek apjukra, majd Leára, aki odalépve kissé meghajolt.
- Elnézést kérek a nővérem nevében is, de Glorfindel úr beszélgetni óhajtott vele, így talán nem ér ide vacsorára.
- Mi? - sikkantott fel Tillgelir – ez nem igazságos. Túrielt miért akarja kisajátítani mindenki, mikor én vagyok a legjobb barátja.
- Lehet, hogy ő nem így gondolja – vágott vissza Thorin széles mosollyal az arcán, remélve, hogy bár a rúgásért fizikálisan nem árthat, de legalább a lelkébe gyalogolhat. Tillgelir duzzogva összekulcsolta a karjait, és hátra dőlt a székbe.
- Ez nem igaz – motyogta – el is megyek, hogy elhozzam...
- Tillgelir maradsz – nézett rá sötéten Elrond a fiúra – anyád a lelkemre kötötte, hogy nem rendezel jelenetet, ha Túriel megjön. Szépen megvacsorázunk a kedves vendégeink körében és méltón viselkedünk. Remélem, nincs ez ellen bármiféle ellenvetésed. Ugye? - Nézett Elrond a fiúra.
- Nincs.
- Engedelmükkel leülnék a többiek mellé. További jó étvágyat – hajolt meg Lea. Elrond rámosolygott és intett a kezével, hogy távozhat.
Lea lehuppant Dwalin mellé. Tristan a nővére felé nyújtott egy tányért, miközben teli szájjal beszélt Kilihez és Balinhoz.
- Ma nagyon csinos vagy – mondta Bofur – Arty is kicsípte magát?
- Nagy nehezen sikerült rávennem. Nem szereti magát mutogatni, azt hiszi kinevetnék. Most meg biztosan tiszta letargiába süllyedt, mert Glorfindel úrral kell beszélgetnie. Így hát nem hiszem, hogy ma együtt eszünk vele.
- Miről? Mit akarhat egy tünde Artytól? - Kérdezte Dwalin.
- Nem tudom. Talán, mivel járt keleten, kérdez tőle egy-két dolgot. Mindig is jóban voltak Glorfindel-el.
- Érdekes. A nővéredet Gandalf állítása szerint tisztelik és szeretik... de miért nem szeret idejönni? Miért van ez? - Könyökölt az asztalra Kili. A törpök várakozóan meredtek Leára és Tristanra. Lea az öccsére nézett, aki csak bólintott.
- Nem a tündék az oka, ami miatt kerüli a völgyet... más az, ami elriasztotta erről a szép helyről.
- Mi volt az Ris? - Kérdezték.
- A múltja.

Artemys nekidőlt az oszlopnak és várakozóan meredt a tündére, aki hasonló nyugodtsággal dőlt neki a falnak, és a nőt nézte. A férfi magas volt és vékony. Arca sápadt, szemei kékek voltak. Haja szőke volt, akár a napsugár és most, Artemyst is meglepve, laza copfba volt fogva. Inge félig kigombolva volt, ami nem volt a tündére jellemző.
- Nem szoktál ilyen trehány lenni Glorfindel.  - Mondta a nő. A tünde gúnyosan elmosolygott.
- Csak a te kedvedért, kedves. Nem hittem volna, hogy visszatérsz nyolc év után, mikor hanyatt homlok menekülve elhagytad Imradrist. És lám, 13 törppel, egy félszerzettel, a testvéreiddel és az öreg mágussal ide jöttök. Mi az, ami miatt felrúgtad azt a kijelentésedet, hogy soha nem jössz vissza ide. Mi miatt jöttél ide nyolc év után? - mondta.
- Nem jöttem. Hoztak.
- Ne légy szenvtelen.
- Nem érdekelsz.
- Pedig érdekeljelek, mert itt hagytál, mikor a segítségedre lett volna szükségem, vagyis nekik.
- Nem igaz. Jól megvannak itt. Nem szenvednek hiányt semmiben. Elrond és a fiai, meg te tanítjátok a fiút. Mit tehettem volna itt? - Tárta szét a karjait.
- Te is taníthattad volna, mint az apját. Arathorn jó harcos volt, mint ahogyan te...
- Ne ess túlzásba Glor. Egy tünde nyomába sem érek. Mit taníthatnék neki, amit ti nem?
- Embernek lenni. Dúnadán vagy Artemys, egy numerori. Hűségre, becsületre, emberségre megtaníthatod.
- Erre ti is megtudjátok.
- De mi nem vagyunk emberek.
- Nevetséges – rugaszkodott el az oszloptól a nő – nem vagyok méltó arra, hogy egyáltalán elé lépjek, vagy megszólítsam.
- Arathorn halála nem a te hibád, hányszor rágjuk a szádba? Idefigyelj, te lány – ragadta meg a kezét a tünde – most szépen végighallgatsz.
- És ha nem? Mit teszel? - Nézett fel rá kihívóan a nő – nem félek tőled.
- Nem akarok neked rosszat. Apád jó barátom volt, úgy ahogy te is. Csak segíteni akarok neked.
- Ha segíteni akarsz, engedj el, mert fáj már a karom. Miért van az, hogy minden férfi durván karon ragad?
- Talán mert egy bosszantó vakarcs vagy. Ne menekülj a múltad elől. Nézz szembe vele. Talán azért kellett ide jönnöd.
- Nem akarok.
- Az az Artemys akit én ismerek, nem futott volna el egy nő, egy kisfiú elől.
- Ő már nem él.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Akkor miért is vagy a törpökkel? - Artemys ledermedt – ugye te sem hiszed el őszintén, amit az imént mondtál? Ha az az Artemys halott lenne, ahogy állítod, miért segítesz ismeretleneken? Miért próbálod megpuhítani és a jó útra vezetni azokat, akik letértek a helyes útról? Régóta ismerlek. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos volt a szívnek. De felelj őszintén. Szerinted Arathorn, apád és az anyád mit szólnának, most ha látnának? - A nő elfordította a fejét.
- Azt hiszem, szégyenkeznének miattam... de..
- Nincs itt semmiféle de, Artemys. Nézz szembe a sötétséggel, ami a lelkedet borítja árnyékba és akkor hidd el, fel fogsz lélegezni.
- Úgy hiszed, sikerülhet nekem? - Harapott az ajkába a nő és lopva a férfira nézett. A tünde felnevetett.
- Neked mi nem? Az, aki képes volt alig tizenöt évesen kardot ragadni és csatába rohanni vagy egy nagyszájú kis fiút megtanítani vívni, az mindenre képes, meg úgy mellesleg az orrom elől ellopni a fegyveremet, az előtt nincs lehetetlen. - Glorfindel a nő vállára tette a kezét – tudom, hogy képes vagy rá kislány... csak akarni kell.
- Elkísérsz az úrnőhöz?
- Nem kell. Itt vagyok – szólalt meg egy nő Artemys mögött.

Javították: Cassy, Yuki és Wilwarin :)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés